Novemberi eső egy Toyota Corolla bepárásodott ablakain át

Nem szeretem a hosszú képcímeket, de ezt most muszáj volt, mivel a jelenségről csak később mesélek, további képek kíséretében. Ilyen volt ez a mai nap.

Kellemes kis péntek este

Megint sikerült majdnem egy hetet kihagynom, amiért elnézést kérek. A héten annyi munkám volt, mint a fene, bár ez önmagában nem mentség. Viszont emiatt nem is történt velem semmi érdekes, sem olyat nem tapasztaltam, amiről írni lehetne.
Viszont most, hogy megérkezett a hétvége, hirtelen sokkal jobb kedvem lett. El is határoztam, hogy ha lehet, péntek este kiengedem a gőzt a barátaimmal. Így is lett. Először is felhívtam Vandát, hogy jöjjön ki velem a Tescoba némi italt beszerezni. Ő szerencsére egyből beleegyezett, de ebben közrejátszott az is, hogy el akart vagánykodni nekem az új, rózsaszín telefonjával. Én meg úgy tettem, mint ha nagyon érdekelne, és még tetszene is. Úgyhogy ő elégedett volt azzal, hogy irigykedtem a telefonjára, én meg örültem, hogy nem kellett egyedül mennem pálinkáért. Tiszta haszon. :)
Mire hazaértem, Fefe nagyon aranyos kis szendvicsfalatkákat készített. Azt hiszem, az iskolában tanulta a trükköt, hogyan lehet fürjtojás, bébiparadicsom és majonéz felhasználásával mini gombákat készíteni. Olyan nagy sikert aratott a barátok körében is, hogy alig akarták megenni, annyira tetszett nekik. Én nem zavartattam magam, benyomtam vagy hatot belőle. Finom volt.
Később Vanda hívott, hogy úton vannak a Mangoba, ahova megbeszéltük az esti bulit, csakhogy félúton észrevették Timivel (a nővérével), hogy két macskájuk – Tequila és Gizi – követi őket. Ezért inkább visszafordultak, hogy biztonságba helyezzék a cirmosokat. Úgyhogy a tervezettnél 15-20 perccel később értek hozzánk. Pedig nagyon várták már, hogy ideérjek, ugyanis tudták, hogy behűtött Asti Cinzanoval várom őket. Volt is öröm, mikor megérkeztek! :)
Ezután rövidesen elindultunk a Mangoba, ahol meglepve tapasztaltuk, hogy nem szednek belépőt a bulira. Mondjuk nem is volt sok értelme, mert rajtunk kívül alig voltak páran. Ennek ellenére nagyon jól éreztük magunkat. Az est fénypontja akkor következett, mikor Vanda és Timi rájöttek, hogy a bárszékekről könnyedén felléphetnek a pultra, és ott is tudnak táncolni.

A DJ helyesen reagálta le a szituációt, amikor egyből betette Joe Cocker örökzöld slágerét, a You Can Leave Your Hat On című számot. A lányok azonban nem dőltek be a trükknek, és visszafogottak maradtak. Már amennyire egy pulton táncolva ez lehetséges. Nem tudom, ekkor hány óra volt, de az biztos, hogy egyszer csak azt vettük észre, hogy szép lassan elszállingózott az a kevés ember is, aki ott volt rajtunk kívül. Így esett meg, hogy a végére négyen maradtunk, plusz a háromfős személyzet. Mi viszont addig maradtunk, amíg be nem zárták a helyet. Nagyon jól szórakoztunk, teljesen el is felejtettem, hogy mennyi dolgom volt a héten, amitől nem értem rá. Ezt a bejegyzést még gyorsan meg akartam írni, mielőtt lefekszem – meg mielőtt Vanda és Timi megfenyegetnek, hogy ne tegyek fel pulton táncolós képet. Ez utóbbi minőségéért elnézést kérek, sötétben nyomtam telefonnal. Viszont szerintem átadja a hangulatot... :)

Vanda nagy napja

Eljött ez a nap is – 2008. november 22., Vanda szalagavatója. Ráadásul engem is meghívott, azzal a kiegészítéssel, hogy azért ne hagyjam otthon a fényképezőgépemet sem. Én pedig eleget tettem a kérésnek, és ha már ott voltam, úgy döntöttem, hogy nem a közönség soraiból tekintem végig az eseményeket, hanem a kulisszák mögül.

Így pedig igazán izgalmas volt végignézni, bár meglepett, hogy a nézők igazából – a táncon kívül – az egészből semmit nem láttak. Dehát nem is az a lényeg, a tanároknak szólt ez úgyis.
A rendezés, és ezáltal az egész szalagavató... hogy is mondjam... színvonaltalan volt. Nem azt mondom, hogy rossz vagy szervezetlen, hanem egész egyszerűen színvonaltalan. Az igényességre törekvésnek még csak a látszata sem volt érzékelhető. Egy magáról ódákat zengő református gimnáziumtól ez meglehetősen furcsa.
Az ódákat zengőt nyugodtan vegyék szó szerint, ugyanis a gimnáziumnak már saját himnusza is van! Az viszont egy igényesnek mondható szerzemény, ami megható is lehetne, ha a maguk a tanulók képesek lennének nevetés nélkül végigénekelni, és elhinnék, hogy a dalban foglaltakat nem öniróniaként fogalmazták meg.

A szalagtűzés egyébként nehezen indult, mert az egyház képviselője nem érkezett meg, nélküle pedig nem lehetett elkezdeni, de negyed óra várakozás után mégis úgy döntöttek, hogy elkezdik. Emiatt kicsit borult a rend, ami el is indított egy láncreakciót, ami az első órában rendesen megtréfálta a kislányt, aki felolvasta a programokat.
De ugye az ördög soha nem alszik, még egy református gimnázium szalagtűzőjén sem.
Esküszöm, nem a negatívumokat akarom felsorolni, de meg kell jegyezni, hogy még nekem, pofátlanul mászkáló fotósnak sem volt egyszerű dolgom a nagyszámú konkurencia miatt. Ezért aztán egy idő után inkább távolabb maradtam a tűztől. Főleg akkor, amikor a fotósoktól és videósoktól már a neveket felolvasó lány sem látta, hogy éppen kinek tűzik a szalagot. A fenti kép nagyjából illusztrálja a helyzetet, bár a későbbiekben közvetlen közelről videózták és fotózták a diákokat, úgyhogy tényleg csak sejteni lehetett, hogy épp kinek tűzik a szalagot.

Amikor ültek, könnyebb volt a helyzet. Itt éppen direkt vettem bele a fotóst, hogy feldobja a képet.

Amikor már a harmadik osztálynak tűzték a szalagot, elkezdtem unatkozni, és elindultam, hogy máshonnan is készítsek fotókat. Akkor vettem észre, hogy az egyik párnát tartó lány simán egy fekete farmert viselt. Bezzeg engem lebeszélt anyukám az ötletről, hogy farmerben jelenjek meg, de igaza is volt. Farmert máson tényleg nem láttam. A lánynak meg valószínűleg a rendezvény előtt fél órával mehetett tönkre az alkalmi ruhája, és már nem maradt ideje másikat keríteni.

Azért örülök, hogy van, akinek sikerült normális képet készítenie a hozzátartozójáról. Bár a kijelzőn jól látható a bemozdulásra figyelmeztető piktogram, úgyhogy biztos nem lett tűéles a kép, de nem is az a lényeg. Ráadásul úgy látom, dől is vagy két fokot balra a fényképezőgép, amit majd a háttérben lévő bordásfal fokainak állásából lehet megállapítani.

Miután egy-egy osztálynak feltűzték a szalagot, ők el is tűntek a színről, hogy átöltözzenek a táncos ruhájukba a tűzést követő tánchoz. Vanda osztálya palotást táncolt, amiről megtudtam, hogy sokkal nehezebb, mint a keringő, de legalább annyival szebb is.

Az ő produkciójuk osztatlan sikert aratott, sokan a sírásig meghatódtak. Vanda a tánc után a Vikiszavának adott exkluzív interjújában elárulta, hogy egyszer azért elrontott egy lépést, de ez nem számít ahhoz képest, hogy a tánc alatt végig mosolygott, amivel nagyon feldobta az egészet. Főleg azokhoz képest, akiknek inkább feszültség látszott az arcán. De ez az ő osztályukban nem is volt jellemző. Öröm volt nézni őket, kicsit sajnálom is, hogy közben a fotózásra is kellett koncentrálnom. Nagyon szép volt a ruhájuk is. Kétség kívül ez volt az est fénypontja.



A hivatalos program után csoportképek készültek, ahova én is odapofátlankodtam fotózni, mert Varga Irén olyan jól összeállította őket, hogy muszáj volt megörökítenem. Most jöttem rá egyébként, hogy ilyen nagy csoportok összehangolásához, beállításához már-már diktátori határozottság kell. Én erre biztosan nem lennék képes.

A csoportképek után pedig jöhetett az a rész, amikor a szülők, rokonok és barátok előtt is megnyílt a lehetőség, hogy megbizonyodhassanak az érettségi előtt álló csemeték tánctudásáról. Timi viszont még további tánclépéseket is tanított Vandának. Vagy lehet, hogy fordítva volt, és azért húzta fel Vanda szoknyáját, hogy ellesse a lépéseket?

Ezek pedig már a szalagavató utáni gőz kiengedésének pillanatai. Vanda barátnője, Ildi a legtehetségesebb a képekbe behajolás terén, ezt most is bebizonyította.

Az este későbbi szakaszában a Kinizsibe mentünk vacsorázni és bulizni. Itt nem voltunk olyan sokan, de szerintem nagyon jól szórakozott mindenki. Én meg különösen jól éreztem magam, főleg pár Jäger után. Erről nem írnék bővebben, szerintem Vanda majd megteszi, úgyhogy olvassák el az ő blogján!

Ken Block megmutatja, mire való egy Subaru

Sato San nevű kedves olvasóm küldte a chatboxra az alábbi videó linkjét. Szégyellem, de amikor a munkahelyemen először belenéztem, még nem ismertem fel, hogy mekkora géniusz is ez a srác valójában. Aztán itthon megnéztem rendesen, elejétől a végéig, feltekert hangerővel, ahogy kell. És csak akkor döbbentem le. Szenzációsak a kameraállások is – az egész egy művészeti alkotás, ahogy van. Ráadásul jó minőségben van fent a videó, ezért azt javaslom, hogy magán a Youtube-on nézzék meg (a videóra kattintva), válasszák ki a „watch in high quality” opciót, állítsák teljes képernyőméretre, aztán hadd menjen!

Csokifigyelő: Milka Caramel

Itt a Csokifigyelőben ritkán tesztelek táblás csokikat. Talán azért, mert annyiféle van, hogy nehéz köztük tájékozódni, no meg azért, mert a javát már ismerem. Ezért, ha táblás csoki kerül a kosaramba, annak nyomós oka van. Ez az ok pedig általában az újdonságok iránti érdeklődés szokott lenni.
Amikor megpillantottam a karamelltöltelékes Milkát, úgy éreztem, ki kell próbálnom, hogy olyan-e, mint amilyennek elképzelem, vagy tudnak jobbat.
Egyből lelövöm a poént: olyan, amilyennek elképzeltem. A csoki ugye alapvetően édes. És ha ehhez szintén édes tölteléket párosítsanak, az nekem általában már soknak bizonyul. A karamell pedig – mint tudjuk – szintén édes ízéről ismert. Húha, mi lesz ebből? Be tudom nyomni, vagy megmarad? Bevallom, nem féltem megkóstolni.
Ma reggel bontottam fel, és – talán annak is köze lehetett hozzá, hogy nem voltam még egészen magamnál, de tény, – ahogy letörtem belőle az első sort, egyből ráfolyt a karamelltöltelék az ujjamra, ezért majdnem el is ejtettem a csokit. Rosszul kezdődik... Ezért aztán alapos vizsgálatnak vetettem alá, hogy megállapítsam, hogyan folyhatott ki.

Ugyanis az én elképzelésem szerint úgy kellene készíteni az ilyesmit, hogy minden egyes kocka magába zárja a tölteléket, vagyis ez esetben a karamellkrém ne fusson végig folyamatosan az egész csokin. Mégpedig azért, hogy nyugodtan lehessen törni belőle. A Milkánál nem egészen így gondolták. Úgy sejtem, bonyolítaná (és ezáltal drágítaná) a gyártást az általam említett forma. Ezért javaslom mindenkinek, hogy óvatosan törjön belőle. Bár nagyon bénának kell lenni hozzá, hogy valaki a ruháját is megjelölje vele, de épp elég az, ha ragacsos lesz tőle a kezünk.
Megéri viszont kockáztatni, mert a Milka Caramel finom csoki. Bár szerintem egy kis ostyalap a közepén még jobbá tenné, de nem leszek telhetetlen. A belsejében lévő krém körülbelül olyan, mint amit a Mars csokiban is találunk. A karamell pedig finom és krémes, amilyennek lennie kell.
A csomagolása szép és praktikus, a hátulján egyszerűen szétnyitható.
Az, hogy valaki szereti-e, vagy nem, természetesen ízlés dolga. Én nem veszek belőle újra, mert túl édes. Inkább valami kekszes változatot próbálok ki legközelebb. Ettől függetlenül a Milka Caramel egy olyan csokoládé, amiben nem igazán találok kivetnivalót. Bár egy Milkától mi mást várna az ember?

Jön a hideg, most már tuti

Ősz van. A természet leveti színes ruháját, hogy aztán álomra szenderüljön néhány hónapra. Az ember még reménykedik némi jó időben, de a közelgő télnek van pár egészen biztos jele. Először a falevelek sárgulnak el, és hullanak alá egyre nagyobb számban. Egyre hűvösebbek a reggelek, lepárásodnak a szabadban parkoló autók. De van pár biztosabb is. Például amikor először hall az ember karácsonyi zenét a Tescoban, miközben észreveszi a 29 forintos csokimikulásokat. Ez éppen valamelyik nap esett meg velem, tehát már túl vagyok rajta. Kezdem felfogni, hogy nemsoká itt a karácsony. Jó ég! Önök felfogták, hogy november közepe van? Hogy telt el a nyár? Mi történt itt, hogy hirtelen tél lett?
Szomorú, mégis várakozással teli időszak ez. De ha most azt hiszik, ez a poszt tényleg erről fog szólni, és nem baromság lesz a vége... hát akkor félreismertek.
Valójában arról szeretnék írni, amikor Ágival elmentünk fotózni. Jó régen volt már, majdnem egy hónapja. És csak most jutottam el oda, hogy megírjam és megmutassam a képeket. Borzasztó, mennyire el vagyok maradva, de igyekszem behozni a lemaradást.

Szóval gondoltunk egyet, és kimentünk a Tőzeges tó melletti erdőbe, gondolván, hogy ott majd tudunk alkotni. Szenvedtem jó ideig, mert nem éreztem azt, hogy megvan a téma. Aztán épp indultunk volna haza, amikor megláttam ezeket a fehér bolyhos növényeket. Gyorsan bezavartam Ágit közéjük, mert éreztem, hogy megtaláltuk, amiért jöttünk, a fényviszonyok viszont rohamosan romlottak.
Arra csakhamar rájöttünk, hogy jó dolog lenne, ha Ági begyűjtene egy nagy marékkal azokból a fehér szöszökből, és szétfújná a világba. Vagyis felém, hogy jól nézzen ki a képeken.

És hát sikerült. Nem is kellett sokat próbálkozni, szinte egyből jó képek születtek.

Kicsit emlékeztet a Galambröptetés c. képemre, azon volt ennyi repülő objektum.

Ez már azután készült, hogy Ági szétfújt pár köbméter bolyhot. Látszik is az elégedett öröm az arcán.

Amikor befejeztük a fotózást, az autóhoz igyekezve észrevettünk egy nagy gombát az avarban. Mérges gomba lehetett, ezért elővigyázatosságból inkább szétvertem az állványom lábával. Csakhogy ettől eléggé gombás lett az állvány, és nem szerettem volna, ha rászárad. Úgyhogy a közeli, derékig érő gazban megpróbáltam letakarítani. Áginak ez tetszett, és gyorsan le is fényképezte az akciót, pedig én csak azért adtam oda neki a gépet, hogy megnézhesse az előzőleg készült képeket.

Aztán Ági észrevette, hogy egy számítógéphez tartozó egér lapul az autómban. Megkérdezte, hogy ez miért van itt, nekem pedig eszembe jutott az eredeti cél. Ó igen, azt az egeret azért tettem az autóba, hogy alkalomadtán majd egyszer utánakössem, és addig húzzam, amíg szét nem törik. Úgyhogy fogtam, és egyből az autó hátuljához mentem vele, hogy a vezetékét hozzáerősítsem a pótkereket tartó vashoz. Remek alkalmat láttam ugyanis arra, hogy most semmisítsem meg az egeret, amivel régen dolgoztam, csak a bal gombja elkezdett rakoncátlankodni, és emiatt meggyűlöltem.

Miután rögzítettem, útnak indultunk. A homokos úton ugyebár még nem sok gondja lehetett, de utána kikanyarodtunk a Pesti útra, és hazafelé vettük az irányt. Elégedetten hallgattam a hátulról érkező zörejeket, amik leginkább arra hasonlítottak, mint amikor egy egeret húzunk nagy sebességgel aszfalton. Igen ám, de rá kellett jönnöm valamire, amit addig nem tudtam. Egy ilyen egér 80 km/óra sebesség felett könnyű súlya miatt elemelkedik a talajtól, és egyre kevesebbszer ér a földhöz. Úgyhogy megálltunk megnézni, mi van vele. Azt hittem szétesett, és azért hallat kevesebbet magáról.

De nem, teljesen egyben maradt. Komoly karcolások keletkeztek rajta, és került rá pár csepp valami barnás folyadékból is. De ahhoz képest, amit vártam, semmi baja nem volt.
Utána persze tovább húztuk, alacsonyabb sebességgel, és jelentem, ahol össze volt csavarozva az alja a tetejével, ott sikeresen eltört, és emiatt darabokra hullott. Arról nem készítettem képeket, bár már sajnálom. Az egér még pihent pár hetet darabokban az autómban, aztán a kukába került. Nyugodjon békében!

Ősz New Yorkban

Vivi adta az Ősz New Yorkban címet ennek a képnek, és állítólag azóta többen mondták már neki, hogy tényleg látszik, hogy nem Magyarországon készült, mert annyira szép. Jó, a nagykőrösi Cifrakert talán nem ér fel a Central Parkhoz, de azért ezen a képen mégis olyan szépnek tűnik. Nagyon nem is kellett belenyúlni. :)
Történt egy mulatságos dolog is. Fotózás közben figyelmesek lettünk rá, hogy kis cigánygyerekek dobálnak minket gesztenyével. Elég messze voltak tőlünk, hogy még véletlenül se találjanak el, de azért szóltam nekik, hogy összeveszünk, ha véletlen mégis sikerülne a tervük. Persze ezen csak nevettek, és még intenzívebb támadásba lendültek.

Az egyik kislány viszont (a képen a jobboldali) nem bírt a kíváncsiságával, és odajött hozzánk. Figyelt egy darabig, mire megszólalt:
- A néni és a bácsi feleség és férj?
- Nem. - mondta Vivi nevetve.
- Csak fotózom a művésznőt. – tettem hozzá, majd gondoltam tovább fokozom kíváncsiságukat – Ha jók lesztek, talán még autogrammot is ad.
Vivi ekkor már nagyon nevetett, de így is komolyan vették.
Te művésznő vagy? - kérdezte a kislány tágra nyílt szemekkel.
Aztán – ismét magázódva – így szólt Vivinek:
- Tessék pózolni néni! Aztán meg tessék felkerülni az újságok címlapjára!
Erre odajöttek a többiek is – gondolom a testvérei voltak. Eléggé sokan voltunk már ahhoz, hogy nyugodtan fotózhassuk, úgyhogy mielőtt elhagytuk volna a helyszínt, gyorsan csináltam róluk egy képet, hadd örüljenek. Örültek is nagyon, és megköszönték.

Végül elmentünk a másik bevált helyemre, ahol lovak legelésztek a háttérben, és ami Vivinek nagyon tetszett. Annyira, hogy még a fényképezőgépet is elvette tőlem, hogy ő is készítsen rólam portfóliót...
Ekkor kiderült, hogy egész jól tud fotózni, tökéletesen meglátja a lényeget a szituációkban, és jó a kompozíciós érzéke is. Ha nem baj, ezekből a fotókból nem mutatnék most... Vivi mégis előnyösebben mutat a képeken, én pedig talán jobb, ha maradok a gép másik felén.

United Colors of Autumn

A Mercedes elveszett presztízse

Közelítsünk szép lassan a Mercedeshez, amit ma délután sikerült mobiltelefonnal lőnöm a csemői gokartpályára menet. Messziről azt hittem, hogy Fiat Regata, de amikor kirajzolódott a régen Baby-Benzként ismert 190-es, majdnem lehidaltam.

Aztán közelebb értünk, és egyre több részlet tűnt fel. Atyaúristen! Nézzék, nézzék! DTM-es hátsó szárny, brutális hátsó lökhárító, négy kipufogó. De akkor miért hiányzik a diffúzor?

Ja, mert akkor nem férne fel az alumíniumcsíkokból ráhegesztett XXL-es méretű dollárjel. Természetesen nem hiányozhatott az AMG felirat (a hátulján és az oldalküszöbökön) és a márkaidegen M3-as visszapillantótükör, nomeg a szintén BMW-kről ismerős tetőn lévő cápauszony sem. A hátsó szárny — úgy nézem — közepesen lassú versenypályához van beállítva. Biztosan nagyon hatásos, legalább másfél literrel megnöveli a fogyasztást 100 kilométeren. Dehát egy Mercedes tulajdonosa ilyesmivel úgysem törődik, nem igaz?
Azt hiszem, mind a Mercedes, mind az AMG áttanulmányozhatná ezt az autót, és okulhatna belőle. Valaki itt Csemő mellett megtalálta a Mercedes már-már elveszettnek hitt presztízsét!

Találkozás a Hatossal

Pénteken a Vikiszava chatboxán keresztül értesített Tomi barátom, hogy megérkezett a Brillbe a Golf hatodik generációja. Pár éve, még a négyes Golf bemutatása idején teljesen extázisba estem volna egy ilyen hírtől, mára már alábbhagyott kicsit a lelkesedésem. Viszont munka után így is kényszert éreztem, hogy egyből induljak Kecskemétre. Már majdnem sötétedett, mikor odaértem. Először a SEAT szalonba mentem, mert ott volt Tomi, akitől bővebb információkat reméltem az új Golf hollétéről. De mikor beléptem a szalonba, már észre is vettem, hogy bizony ott, némileg idegen környezetben, a spanyol autók átadóterében állt a Volkswagen újdonsága. Annyira frissen érkezett, hogy még be sem állították az övéi közé.

Szokásomhoz híven először a hátsó lámpájához értem hozzá (mert mindig az alakul át leginkább), aztán be is ültünk. Nem akarom ezzel untatni az olvasókat, de odabent egyszerre új értelmet nyert számomra a német minőség. Ilyen szempontból egészen biztos, hogy a Golf VI lenyűgöző fölénnyel utasítja maga mögé a konkurenciát.

A formán lehet vitatkozni. Sokak számára túl konzervatív a Golf, de valljuk be, mindig is az volt. Népes rajongótáborát gondolom ez érdekli a legkevésbé. Én sem találom unalmasnak. Nekem egy Golf pont olyan, mint ez is. Klasszikus. De azért kíváncsi leszek majd a hetedik generációra.

A szalonban ideiglegesen egy Jetta mellé állították be, hogy összehasonlíthassák a két generáció közti különbséget. Ja, és képzeljék a Golf VI eljutott oda, hogy a fekete kilincsek és a fekete visszapillantó tükrök nem ciki dolgok, hanem egy magasabb felszereltségi szint külső jegyei. Őrület, nem? Fekete műanyag visszapillantó tükör beépített indexszel. És komolyan mondom, nem is néz ki rosszul. Kicsit talán karcsúbbnak néz ki így az autó, mint ha a tükör is a karosszéria színében pompázna.

Miután alaposan megnéztük az új Golfot, Tomi azt mondta, hogy menjek vele, mutat egy érdekesebb dolgot. Magához vett egy slusszkulcsot is. Kimentünk, elkezdtünk ballagni a használt autók előtt, aztán Tomi egyszer csak megállt ezelőtt a fehér Citroën C15-ös előtt. Először a csomagterét mutatta meg, hogy milyen komolyan be lehetne rendezni. Sajnos azonban úgy állapítottam meg, hogy egy ágy nem férne bele, vagyis életmódautónak nem elég nagy.
Aztán beültünk, és fordultunk is vele egy kört. Megtapasztalhattam, hogy milyen egy igazi citroënes sebességváltó. Borzalmas. Az Ax-ben nem tudom hogyan, de olyan tökéletes váltó van, mint egy Toyotában. Ettől függetlenül elgondolkodtam a C15-ösön is. 2000-es évjárat, 1,9-es dízel, és Tomi 300 ezerért ideadná. Mondtam, hogy ha ráfizetnek 50 ezret az Ax-re, akkor otthagyom ehelyett. De ebbe nem ment bele. Talán nem is baj...