10 pontos a 10 pontos!

Vasárnap délután háromnegyed 3 van. A konyha felől krumplipucolásra emlékeztető hangot hallok és főtt zöldség illatát érzem. Gyakorlott ebédre-várók ennyiből már tudják, hogy az evésre legalább fél órát várni kell még. A sors úgy hozta, hogy reggelire sem ettem túl sokat, vagyis eléggé éhes vagyok már. Mi legyen most? Na jó, teszteljünk csokit!
Az előbb beszereztem két csomaggal a Túró Rudik legújabb evolúciójából, a Pöttyös 10 pontosból. Kín volt lefotózni is az ép csomagokat, annyira kíváncsi voltam már mindkét ízűre, a meggyesre és a kókuszos-mandulásra is. Ahogy meglettek a képek, egyből feltéptem mindkettőt.
Először a meggyesből nyomtam be egyet. Hú, pont olyan finom, mint amire számítottam! Sőt, talán el sem tudtam igazából képzelni az ízvilágát. Teljesen harmonikus, lágy, krémes, ráadásul még meggyes is. Most is az arcomban van egy, hogy az élmény megadja az ihletet az íráshoz. Fantasztikus, komolyan mondom! Egyvalamire kell odafigyelni: hidegen fogyasszuk, mert úgy sokkal jobb.

A kókuszosról ugyanazt tudom elmondani, mint a meggyesről. Lényegtelen, hogy melyikről van szó, nálam mindkettő ugyanúgy betalált. Nyilván ízlés kérdése, hogy ki melyiket szereti jobban, de azt hiszem, a közízlésnek mindkettő megfelel. Nem véletlen, hogy a Pöttyös Túró Rudi hazánk egyik legkedveltebb márkája.
A Tescoban 299 Ft-ért adták, nevéből adódóan 10 darabot tartalmaz egy csomag. Vagyis rövid fejszámolás után kiderül, hogy 30 forintba kerül egy falat. Azt mondom, ez reális. Sajnos. Nyilván jobb volna, ha 5 forint lenne darabja, de fogadjuk el, hogy a finom édességekből egy falatnyiért legalább ennyit kell kicsengetni.
A hab a tortán, hogy közben az ebéd is kész lett. Kár, hogy már nem vagyok olyan éhes...

Timi is elkezdte

Nagy nap ez a mai. Nemrég kaptam egy sms-t Timitől, mely így szólt:

Viiiktooor! Elsők között szeretnélek értesíteni, hogy létrehoztam a saját blogomat! ti-mi.blogspot.com, nézd meg! Kíváncsi vagyok, mi a véleményed!

Persze első dolgom volt meglátogatni a fent említett címet. Nagy várakozásokkal kezdtem olvasni, de még így is pozitív meglepetést okozott.
Ha olyan lesz, amilyennek Timi beharangozta, erőteljesen csökkenhetnek a női pletykalapok eladásai. Ugyanis a történetek, amiket nekem személyesen is beígért, nullává degradálják Kiszel Tündét is.
Timi — aki november óta babát vár — elhatározta, hogy az életében pár hónap múlva bekövetkező jelentős változások előtt leírja emlékeit egy blogban, amíg még nem komoly anyaként tekint a világra. Hogy írnivalója bőven lesz, azt tudom. Hogy nekünk, olvasóknak lesz-e bőven olvasnivalónk, az pedig csak Timi szorgalmán és kitartásán múlik. Minden esetre elkezdte, ami önmagában is nagy dolog. A folytatásért pedig mindenki ostorozza bátran! Hajrá Timi!

Január utolsó estéje

Light In My Darkness

Minden napra egy kép

Tudom, megint régen írtam. Nem akarom ezt. Mármint elhanyagolni a blogot. Csak mostanában egyszerűen elfelejtettem, hogy miket is írtam ide régebben. Nem tudom, mi okozta a rendszeres íráskényszert. De hogy lehet ezt csak úgy elfelejteni? Biztos csak egy újabb alkotói válság, egy kis hullámvölgy vagy mittudomén. Viszont ha van, ami motiválja az embert, úgy minden sokkal könnyebb.
Példaként állhatna előttem egy amerikai fickó, bizonyos Jamie Livingston, aki 1979-től majdnem húsz éven át majdnem minden napját megörökítette egy Polaroid kép formájában. A hosszú sorozatnak sajnos a fotós korai halála vetett véget, de még az utolsó — kórházban töltött — napjait napjait is nyomon követhetjük az ezeket a képeket bemutató weboldalon. Igaz, az utolsó képeket súlyos betegsége miatt már nem ő készítette.
Gondolkoztam egy ideje, hogy talán motiválhatna, ha én is azt mondanám, hogy minden nap készítek majd egy képet, amit felteszek ide. Mármint ha megígérném az olvasóknak. Igaz, gyakran szegek meg ígéreteket, de azért talán jobban igyekeznék.
Az utóbbi időben megint többen szóvá tették, hogy nem találnak új cikkeket a 'szaván. Most teszek ellene, a többit meg majd meglátjuk.
És hogy hogy jön ide a fenti kép? Még január 16-án készítettem azzal a céllal, hogy végre tegyek fel ide valamit... Aztán megnéztem itthon, és arra jutottam, amire gyakran szoktam: nem elég jó.

Néha azonban nem árt behunynunk a szemünket, venni egy nagy levegőt, és rájönni: nem ez a lényeg. Nem kell mindig legjobbnak, vagy akár csak jónak lennünk. Sokszor elég, ha önmagunk vagyunk és úgy teszünk dolgokat, amennyire tőlünk telik.

Persze ezt soha nem fogom komolyan gondolni.

Gazdit keresünk!

Kétségbeesett hangú telefont kaptam ma délután. Akik a kákán is csomót keresnek, most talán azon gondolkodnak, hogy melyik cég gyárt kétségbeesett hangú telefonokat. De tudják, hogy nem így gondoltam. Seatos Móni hívott, és megkért, hogy segítsek gazdát találni egy kutyusnak.



A képen látható négylábút Nagykőrös mellett, a Tőzeges tónál találták. Móni szerint nem túl idős kutya, gondozottnak tűnik, nyakörv van a nyakában és kislány. Szóval valószínűleg nem hajléktalan.
Jelenleg a Brill Kft. szervizének egyik zugában tartózkodik ideiglenesen, ott várja, hogy előkerüljön a gazdája, vagy legalábbis igazi otthonra találjon.



Móni megadta a telefonszámát is, ahol a segítő szándékúak jelentkezését várja. A két telefonszám: 76/503-066, illetve 20/593-58-60. Gondolom, elsősorban az eb eredeti gazdáját kellene megtalálni. Reméljük, mielőbb sikerül.

Erre ki lesz büszke?

Úgy hallottam, rendes politikai viták alakultak ki, hogy a nagykőrösi vasútállomás előtti tér felújítása kinek az érdeme, ki tett többet érte, ki aratja majd le a babérokat. EU-s pályázaton nyertünk rá pénzt, el is készült időre. Szerintem szép is lett a körülményekhez képest. Illetve szép lesz, ha minden olyan állapotba kerül, ahogyan azt elképzelték.
De a mai helyzetet látva felmerült bennem a kérdés: aki büszke erre, az most szégyenkezik is?



Tegnap arra kanyarodtam, hogy megnézzem, mi a helyzet a környéken. A december 19-ei átadóra sajnos elfelejtettem elmenni, pedig többen is terveztük, hogy megnézzük. Azt azonban még hat nap elteltével, december 25-én is látni, hogy jó buli lehetett.
A vasútállomás előtti tér a karácsonykor hozzánk látogatók, de akárcsak a hazaérkezők szemében is egyaránt gusztustalan.
Nem vagyok büszke rá, de megmutatom Önöknek Nagykőrös egyik új büszkeségét.



Szeretem ezt a várost. Ha fotózok valahol, és netán szemetet látok a földön, kiretusálom utólag, vagy ha előre látom, hogy az nehéz lenne, felveszem és kidobom egy kukába. Jó, ha nincs kuka, csak odébb rúgom. De az a helyzet, hogy itt annyi szemét van most, hogy nem tudtam másra koncentrálni. Hiába fotóztam volna a zöld kutat, a padokat vagy az új parkolót, mindenhol a szemét dominál. Partikellékek. Gondolom nem tévedek nagyot, ha a december 19-ei átadási ünnepség maradványaira tippelek.



Műanyag poharak, műanyag evőeszközök, nejlonzacskók és a havas-latyakos-esős idő miatt mára beazonosíthatatlanná vált papírszemetek mindenfelé. Képviselői jókívánságok is hevernek a földön szép számmal. Nyilván mindenkinek jobb lesz tőle a karácsonya, ha elolvassa. Még nem elég sáros ahhoz, hogy kivehetetlen legyen az írás.



A látvány döbbenetes. Ez komolyan úgy történt, hogy itt egy nagy ünnepség keretében átadták a teret, aztán mindenki szétdobálta a kezében lévő szemetet és ment tovább a dolgára? Így voltunk büszkék arra, hogy némi fejlődés történt Nagykőrösön?



Őszintén szólva nem hiszem, hogy ez történt. Az azért durva lenne. Valószínűbb, hogy nem várt érdeklődés kísérte az átadást, melynek során több hulladék keletkezett, mint amit a szemeteskukák be tudtak fogadni. Illetve még az is lehet, hogy mindegyik szemét kukába került, csak a közelmúltban viharossá élénkült szél kifújta onnan azokat, beterítve az egész környéket.



Nincs ezzel gond, kellemetlenebb dolgokat is okozott már a szél. Az viszont érdekes kérdés, hogy miért volt öt nap kevés ahhoz, hogy valaki rendet rakjon itt? Ha valamelyik szélsőséges (értsd: általánosságban még a nagy pártoknál is kevésbé népszerű) párt tagja lennék, most logóval ellátott kabátban kimennék, és a közben szemerkélni kezdett eső ellenére is összeszedném a szemetet. Egyedül sem tartana tovább egy óránál. Főleg, ha lenne egy seprűm és egy lapátom.



Az az igazság, hogy ha fotózgatás helyett inkább szemetet szedtem volna, nagyobb haszna lett volna a társadalomra tekintve. De úgy gondolom, erre meg kell lennie valahol a megfelelő embereknek. Talán senki nem bánná, ha karácsonykor nem nézne ki igénytelenebbül a vasútállomás környéke, mint egy évvel ezelőtt ugyanekkor. Ha már fejlődésről beszélünk...



Úgy látom, volt forralt bor is. A citromkarikát viszont biztosan nem a szél repítette ide. De ez legalább elbomlik.



Bárhová nézünk, szemét.



Pozitív észrevétel: a locsolókanna nincs odaláncolva a villanykaróhoz, mégsem vitte még el senki.



Pedig egy jó forralt bort megittam volna én is.



Boldog karácsonyt!



A téglák mögött ott egy összetört égő is. Mi keresnivalója ennek egy frissen átadott téren?



Siralmas a helyzet. Már csak ezért is kár, hogy nincs fehér karácsonyunk. A hótakaró beborítaná a szemetet, amit a jelek szerint nem fognak összeszedni.