Honlapajánló: Retro Gastro

Úgy tűnik, a retro stílus évek óta masszívan tartja népszerűségét. De ez nem is csoda, hiszen nosztalgiázni mindig jól esik. Főleg, ha az ember a gyerekkorára emlékezik vissza, azon belül is az akkoriban elfogyasztott édességekre.
A Retro Gastro nevű blog pont ezeknek a termékeknek állít emléket képekkel és személyes élményekkel körítve.
Már a fejléc kellemes emlékeket idéz, hiszen a Boci csoki egykori csomagolásának részlete látható rajta. Évek óta nem ettem sima Boci tejcsokit, de emlékszem, hogy amikor ez volt a csomagolása, mekkora élményt okozott már a felbontása is. Azt hiszem, el is kapott egy kicsit a nosztalgia... ennék egy kis Boci csokit. Vagy Mese sajtot, amit én a blog szerzőjével ellentétben nagyon szerettem, csak azért nem jutottam hozzá egy-két alkalomnál többször, mert anyukám is megkóstolta, és letiltott róla, mondván, hogy ez valami förtelmesen rossz. Pedig én a mai napig a számban érzem az ízét. Csokis sajt... hmm.
Hajrá Retro Gastro! Csak így tovább!

Óriás Luxus Szecső

Az éhínség sok mindenre képes rávenni az embert. Engem akár arra is, hogy élelmet keressek magamnak. Mivel tudtam, hogy nincs otthon ebéd, ezért úgy határoztam, hogy veszek valami szendvicsnek való alapanyagot, hogy juttassak a szervezetembe némi táplálékot. Hívtam Fefét is, hogy jöjjön ki velem a Tescoba, mert ő hobbiszakács lévén nyilván jobban tudja nálam, hogy milyen összetevők kellenek egy szendvicshez.

Palásti Viktor vagyok, üdvözlöm Önöket a Vikiszava Konyhasarok rovatában.



Amíg odaértünk a boltba, elkezdtünk agyalni, hogy milyen szendvicset kellene készíteni. Ahogy tanakodtunk, úgy szállt el egyre jobban a fantáziánk, és csakhamar arra jutottunk, hogy ha már csinálunk valamit, csináljunk jót. Egyből nem a toastkenyeret kerestük, hanem megláttam a pékárus polcon valami jónak tűnő olasz kenyeret. Az ára is oké volt, mert a 250 grammos kenyérke 300 forintba került. Vagyis ha 1200 forint kilója, akkor valamit tudnia kell, nem igaz? Ezért bizalmat szavaztunk neki, és vettünk kettőt.
A csemegepult felé vettük az irányt, ahol először a legdrágább sonkát akartuk megvenni. Csak azért vettünk olcsóbbat, mert akciós volt, de a néni megnyugtatott bennünket, hogy egyébként az is annyiba kerül, mint a legdrágább. A nagyon drága olasz kenyérbe ne tegyünk már habosított csirkecsőrből és csirketollból készült párizsit, nem?
Oké, megvolt ez is, úgyhogy mentünk a további összetevőkért. Került a kosárba metélőhagyma, mozzarella sajt, koktélparadicsom, kígyóuborka, tejföl és az én ötletem alapján kaviár is. Közben találkoztunk vagy öt Vikiszava olvasóval, akik mikor meghallották, hogy luxusszendvicset akarunk csinálni, előre kérték, hogy írjak majd róla posztot. Ez csak természetes!

A pénztáros néni talán már az angliai központba telefonál segítségért, én pedig birkatürelemmel várok a megvilágosodásra. (Rejtett kamerás felvétel)

Amikor az ember olyan dolgot vesz bármilyen nagyáruházban, amin nincs gyárilag vonalkód (növény, pékáru, stb.), készüljön fel egy nagy valószínűséggel bekövetkező szívásra a kasszánál. Természetesen mi is így jártunk, de szerintem csak azért, hogy izgalmasabb legyen a poszt. A pénztáros néni szép sorban húzogatta le a termékeket, ám amikor a nagyon drága olasz kenyérhez ért, megállt a tudomány. Vonalkód ugye nincs rajta, és a kis pékárus füzetkéjében sem talált semmit erről a termékről. Végiglapozta még párszor, de akkor sem. Megkérdezte az egyik kolléganőjét, hogy tud-e valamit az olasz kenyér kódjáról. A párbeszéd valahogy így zajlott:
Pénztáros: - Marika, az olasz kenyérnek mi a kódja?
Marika: - Mittudomén, egy éve nem tudok róla.
Én: - Ööö... akkor lehet, hogy nem friss a termék? Mert akkor nem kérnénk.
Aztán kiderült, hogy csak Marika nem dolgozott egy éve arrafelé.
Olyan tíz perc múlva próbáltam megtudakolni, hogy az a kőkorszaki módszer esetleg játszik-e ebben az esetben, hogy valaki odamegy és megnézi a termék árát. Még mondtam is, hogy úgy emlékszem, negyven forint volt darabja. Erre Fefe csak annyit jegyzett meg: - Negyvenöt.
Persze nem ment, mert a pénztáros árat nem ismer, csak kódot. Végülis van ebben logika, meg gyorsítja is a kiszolgálást. Már amikor működik. Amikor nem működik, akkor jön a szívás. Nem baj, én soha nem vagyok ideges, főleg szombaton, amikor még a nap is süt.



A sok kaland után szerencsésen hazaértünk, Fefe elkezdte összeszedni a szükséges alapanyagokat, és hozzálátott az alkotáshoz. Először feltett két tojást főni, hogy hadd haladjanak, amíg a többivel végez. Eredetileg vajkrémet akartam venni a szendvicshez, de Feró azt mondta, hogy inkább kever ő valami szószt. Ehhez látott hozzá az elején. Fogott egy pohár tejfölt, beletett 30 gramm kaviárt, apróra darabolt metélőhagymát, 1 kávéskanál majonézt, sót és borsot. Azt kérte, hogy a szósz receptjébe — mivel luxusszendvicsről van szó — hazudjam bele még az alábbiakat: ízlés szerint 10-12 csepp Dom Perignon pezsgő (ha nincs otthon, akkor esetleg Mumm is megteszi), és 1 kávéskanál lime lé. (Azért lime lé, mert az drágább, mint a citrom.)





Közben apa hazaért, és elkezdett nézelődni, hogy mivel foglalatoskodunk. Illetve Fefe, mert én csak fotóztam addig, és loptam a napot. Apa figyelmét hamarosan felkeltette a nagyon drága olasz kenyér. Hamarosan az előre várható kérdést is feltette:
- Te, ez a zsömle volt vagy nyolcvan forint, mi?
- Hmm... háromszáz forint volt.
- Ez??? Miért? Rántott hús van benne?
- Nem, nincs benne semmi, csak nagyon finom.
- Aha... Ezt akkor kifejezetten a hülyéknek találták ki.
Később evett a héjából egy morzsát, és érdekes módon azóta mindenkinek azt meséli, hogy milyen finom volt, meg hogy csak 250 gramm és 300 forint, de szerinte simán megéri...



Lefényképeztem a blokkot is, hogy tudjanak csemegézni belőle. Nem használtunk fel mindent, ezért ne a 4800 forintos végösszeggel kalkuláljanak. Piros pöttyöt tettem azok elé a tételek elé, amik kifejezetten a szendvicshez kellettek. Tojást meg sajtot nem vettünk, mert azok voltak itthon. Egyébként a végén apa kiszámolta: kb. 700 forintból jön ki egy szendvics önköltségi áron.



Fő a tojás, miközben Fefe átlósan vágja az uborkát, hogy nagyobbak legyenek a szeletek. Szakácsok között nevelkedett, na.
Elmondom a luxusszendvics képletét: kenyér alja -> sonka gazdagon (alulra fedésnek, hogy a zöldségek és a szósz ne áztassák el a kenyértésztát) -> szósz -> uborka, mozzarella, paradicsom, tojás, reszelt sajt.



Íme a végeredmény. Ha minden rajta van, négy szál metélőhagymát kell rátenni x-alakban.



Fefe megkísérli betolni az arcába az elkészült szecsőt. Ment neki. Nekem viszont előre megmondta, hogy le kell tusolnom, miután megettem...

Óriás Luxus Szecső

A szósz hozzávalói (2 főre):

• Tejföl (1 pohár)
• Kaviár (30 g, lehetőleg orosz)
• Metélőhagyma (6 szál) vagy snidling, apróra vágva
• Majonéz (1 kávéskanál)
• Dom Perignon pezsgő (10-12 csepp)
• Só
• Bors
• Lime lé (frissen facsart, 1 kávéskanál)

A szendvics hozzávalói:

• Olasz kenyér (250 g, 2 db)
• Serrano sonka (200 g)
• Mozzarella sajt (100 g, nyilván olasz, nem szarvasi)
• Főtt tojás (2 db)
• Reszelt trappista sajt (tudom, hogy ez elég proli)
• Kígyóuborka
• Koktélparadicsom (kb. 150 g)
• Metélőhagyma (8 szál)

Ezt a listát Fefe diktálta le nekem, de miután több helyen belekérdeztem, fűzött még hozzá megjegyzéseket:
Én: - Figyelj már, milyen az a Serrano sonka?
Fefe: - Az olyan, b@szd meg, hogy kést adnak hozzá ajándékba meg állványt. Írd is le, hogy az olvasók is csak olyan Serrano sonkát vegyenek, amihez kést is adnak. Meg persze állványt. De sajnos ha valaki ért hozzá, a képekről látni fogja, hogy mi csak ilyen szar gépsonkát tettünk bele.
Meg azért majd írd oda, hogy Dom Perignon pezsgő nem kell ám bele. De a lime lé az mehet.
Én: - Igen, mert a kaviárhoz nagyon jó a citromlé is például.
Fefe: - Ja, csak lime-ot írj, mert az drágább.

A hab a tortán pedig apa beszólása volt fél órával azután, hogy elfogyasztottuk a kaját:
- Te, hát rájöttem! Nem olasz kenyér ez! Ez pont olyan, mint amit az Örzsike néni sütött ötven éve! Az volt ilyen finom ropogós.

Emlékeznek még Vandára?

Megint régen írtam, és még régebben tettem fel Vandás képeket. Pedig ezeket még január legelején csináltam, csak aztán elmaradt, hogy ide is feltegyem őket. Viszont egy kitartó olvasóm még kitartóbb kérésének engedve most nyilvánosságra kerülnek, csak itt, csak most, 2010 első képei Vandáról.









Az utolsó kép álljon itt köszönetképpen minden barátomnak, aki valaha írásra vagy fotózásra ösztönzött! A nyuszifület pedig külön köszönöm Vandának, aki akkor tette a fejemre, amikor épp mindkettőnknek elég rossz kedve volt, és elmentünk a McDrive-ba kajálni éjfélkor. Persze nincs folyamatosan a fejemen — bár állítólag segít kiemelni a szépségemet —, de ez a közös kép csakis így készülhetett el, hogy teljes legyen a fíling.

Beszélgessünk az időjárásról!

Többször megállapítottam már, hogy az emberek mennyit beszélnek feleslegesen. A felesleges beszédek legfontosabb témája pedig mindig is az időjárás volt. Télen az a téma, hogy milyen hideg van, nyáron meg az, hogy milyen meleg. Az idei tél a sok havazás miatt duplán ad okot a szájkoptatásra. Ugye lehet arról beszélni, hogy hideg van, hogy esik a hó, na meg persze az elmaradhatatlan fűtésszámáról is. Ilyen beszélgetésekkor gyakran felmerül az a kérdés is, hogy meddig lesz még ilyen az idő. Tulajdonképpen ennek a posztnak sem lenne értelme, ha csupán erről írnék.



A lényeg az, kedves olvasók, hogy február közepe van, és innentől kezdve lassan elkezdhetünk reménykedni benne, hogy rosszabb már nemigen lesz. Úgy értem, egyre kevesebb a valószínűsége, hogy mínusz 20 fokok legyenek.
(Itt hadd jegyezzem meg, hogy nem szeretem, amikor valaki azt mondja a mínusz 20 fokra, hogy 20 fok hideg van. A mindenségit, 20 fok nem hideg! 20 fokon a Balaton hideg, de a levegő nem. Úgyhogy 20 fok hideg helyett, kérem, használjuk a mínusz 20 fokot. Köszönöm.)
Nemrég találtam tavaly április 19-én készült képeket (innentől kezdve 2 hónap és 5 nap, ami hamarabb eltelik, mint gondolnák), amiken Tiszakécskén sütögettünk az udvaron rövidgatyában. Most persze nehéz belegondolni, hogy hamarosan vége lehet ennek a végtelennek tűnő télnek, de legyenek optimisták! Ezt a posztot is azért írtam, hogy ne legyen már mindenki olyan pesszimista, amikor az időjárásról beszél. Nézzék meg az előrejelzést! Enyhülést ígérnek, és nem az esőt kell nézni, hanem azt, hogy 6-8 fok lesz. Az pedig télen már egész jó. Ha pedig 10 fok fölé is felemelkedik a hőmérő higanyszála, elkezdhetünk tényleg örülni. Jönnek majd a hóvirágok, utána pedig a tavasz. Amíg tél van, addig meg viselje mindenki annak a hatásait.

Mégiscsak meg kell állapítanom a végén, hogy nem sok értelme van ennek a posztnak, de legalább elsüthettem benne az egyik tavaly nyári, londoni esős képemet.

10 pontos a 10 pontos!

Vasárnap délután háromnegyed 3 van. A konyha felől krumplipucolásra emlékeztető hangot hallok és főtt zöldség illatát érzem. Gyakorlott ebédre-várók ennyiből már tudják, hogy az evésre legalább fél órát várni kell még. A sors úgy hozta, hogy reggelire sem ettem túl sokat, vagyis eléggé éhes vagyok már. Mi legyen most? Na jó, teszteljünk csokit!
Az előbb beszereztem két csomaggal a Túró Rudik legújabb evolúciójából, a Pöttyös 10 pontosból. Kín volt lefotózni is az ép csomagokat, annyira kíváncsi voltam már mindkét ízűre, a meggyesre és a kókuszos-mandulásra is. Ahogy meglettek a képek, egyből feltéptem mindkettőt.
Először a meggyesből nyomtam be egyet. Hú, pont olyan finom, mint amire számítottam! Sőt, talán el sem tudtam igazából képzelni az ízvilágát. Teljesen harmonikus, lágy, krémes, ráadásul még meggyes is. Most is az arcomban van egy, hogy az élmény megadja az ihletet az íráshoz. Fantasztikus, komolyan mondom! Egyvalamire kell odafigyelni: hidegen fogyasszuk, mert úgy sokkal jobb.

A kókuszosról ugyanazt tudom elmondani, mint a meggyesről. Lényegtelen, hogy melyikről van szó, nálam mindkettő ugyanúgy betalált. Nyilván ízlés kérdése, hogy ki melyiket szereti jobban, de azt hiszem, a közízlésnek mindkettő megfelel. Nem véletlen, hogy a Pöttyös Túró Rudi hazánk egyik legkedveltebb márkája.
A Tescoban 299 Ft-ért adták, nevéből adódóan 10 darabot tartalmaz egy csomag. Vagyis rövid fejszámolás után kiderül, hogy 30 forintba kerül egy falat. Azt mondom, ez reális. Sajnos. Nyilván jobb volna, ha 5 forint lenne darabja, de fogadjuk el, hogy a finom édességekből egy falatnyiért legalább ennyit kell kicsengetni.
A hab a tortán, hogy közben az ebéd is kész lett. Kár, hogy már nem vagyok olyan éhes...

Timi is elkezdte

Nagy nap ez a mai. Nemrég kaptam egy sms-t Timitől, mely így szólt:

Viiiktooor! Elsők között szeretnélek értesíteni, hogy létrehoztam a saját blogomat! ti-mi.blogspot.com, nézd meg! Kíváncsi vagyok, mi a véleményed!

Persze első dolgom volt meglátogatni a fent említett címet. Nagy várakozásokkal kezdtem olvasni, de még így is pozitív meglepetést okozott.
Ha olyan lesz, amilyennek Timi beharangozta, erőteljesen csökkenhetnek a női pletykalapok eladásai. Ugyanis a történetek, amiket nekem személyesen is beígért, nullává degradálják Kiszel Tündét is.
Timi — aki november óta babát vár — elhatározta, hogy az életében pár hónap múlva bekövetkező jelentős változások előtt leírja emlékeit egy blogban, amíg még nem komoly anyaként tekint a világra. Hogy írnivalója bőven lesz, azt tudom. Hogy nekünk, olvasóknak lesz-e bőven olvasnivalónk, az pedig csak Timi szorgalmán és kitartásán múlik. Minden esetre elkezdte, ami önmagában is nagy dolog. A folytatásért pedig mindenki ostorozza bátran! Hajrá Timi!

Január utolsó estéje